Filmek a hangulatodra szabva
  • Főoldal
  • Hírek
  • "A Zodiákus a generációm jó néhány halloweenjét elrontotta" - David Fincher

"A Zodiákus a generációm jó néhány halloweenjét elrontotta" - David Fincher

2009. 02. 09.

David Fincher az a rendezõ, aki a kilencvenes években a Hetedikkel új lökést adott a sorozatgyilkosos thrillereknek, a Harcosok klubjával és a Pánikszobával pedig új szintre emelte a speciális effektusok használatát.

Új mozija, a Zodiákus a hetvenes évek stílusában készült film egy hetvenes évekbeli sorozatgyilkosról, melyben a rendezõ elhagyta eddigi, jellegzetes és divatos stílusát. Széllel szembe vizel?

Mikor hallott elõször a Zodiákus
gyilkosról?


Úgy rémlik, talán elsõs vagy másodikos lehettem a suliban, amikor egyszer azt hallottam kiáltozni a játszótéren, hogy "Zodiákus hívja Jim Dunbart, Zodiákus hívja Jim Dunbart!". Hat-hét évesek lehettünk akkoriban. Fura idõk voltak azok, nagyon furák. És most, ahogy felnõttként visszatértem oda, az egész csak még furábbnak tûnt. Visszagondolsz erre az egész ügyre, a karakterekre, és hirtelen rájössz, hogy nem találhattad te ki ezt az egészet. Érdekes úgy visszagondolni az egészre, hogy ülsz egy iskolabuszon abban a tudatban, hogy "valaki bármikor lelõhet minket", de persze más a felnõtt nézõpont, amikor már az egészet komolyan veszed, és tudod, hogy ez tényleg egy valóban sanszos lehetõség. Akkoriban úgy hittem, hogy ez a fickó Vallejóban és Napában gyilkol embereket, ami 25 vagy 35 mérföldre volt tõlünk, ezért biztonságban éreztem magam, viszont a szüleim iszonyatosan féltettek engem.

Sok sorozatgyilkosnak valóságos rögeszméje a rendõrség.

Amikor egy sorozatgyilkosról beszélünk, akkor nem kell túl magabiztos emberekre gondolnunk (nevet). Az egészben az a legfurcsább, hogy a filmekben mindig hihetetlenül erõsnek és magabiztosnak ábrázolják õket, pedig a valóságban ez nem így van. A Zodiákus gyilkosban pont az fogott meg, hogy szerintem az õ szenvedélyét és kényszerességét nem az emberek meggyilkolása és megcsonkítása táplálta, hanem a kapcsolattartás a San Francisco Chronicle-vel, ami lassan sokkal kielégítõbbé és vonzóbbá vált számára annál, mint amiért elkezdte ezt az egészet.

Több figyelmeztetéséhez is mozifilmek adták az ötletet.

Ebbõl nem tudom, mennyi az igaz. Szerintem ahhoz, hogy valaki átlépje a legtöbb emberben meglévõ, egészséges önkontrollt, már eleve egy túlburjánzóan erõs fantáziára van szükség. Bár talán ezt a fantáziát tényleg feltüzelhetik kicsit a filmek. Gyakran meg szoktam kérdezni magamtól, hogy ha egy Hetedikhez hasonló film bemutatása után nyolc-kilenc héttel bemennénk egy vetítésére, talán érdemes lenne letartóztatni mindenkit, akit a teremben találunk...(nevet). Vagy ott van például a Fûrész. Ha kilenc héttel a premier után valaki még beül rá, az biztos azért teszi, mert másfajta kielégülést is talál benne. Hmm, ez érdekes. Ez egy egészen újfajta módja lenne egy sorozatgyilkos ábrázolásának.

A Piszkos Harry Skorpió nevû gyilkosának figuráját is a Zodiákus inspirálta, ami elég rémisztõ, ha belegondolunk abba, hogy a film 1971-ben készült, amikor a levelek még javában érkeztek a Chronicle szerkesztõségébe. Sokkoló volt felfedezni az összefüggést?

Meg kell mondjam, én nagyon nem szerettem. Kifejezetten mérges voltam, amikor elõször láttam. Úgy éreztem, hogy túlságosan light verziót csináltak abból, amit akkoriban én is átéltem. Ezt a pillanatot meg is örökítettem a filmemben. A San Franciscó-i rendõrség egy premier elõtti vetítésen nézi a Piszkos Harryt, és jócskán rácsodálkoznak. Pedig azoknak a srácoknak a java bedolgozott abba a filmbe. Ez egy érdekes jelenet, ami egyfajta hídként is szolgál.

Amikor David Toschi és a többi nyomozó a valóságban is megnézték, az tényleg borzalmas lehetett.

Igen, ez vicces. Sokat meséltek nekem arról, mennyit nevettek akkor. Velük ellentétben akkoriban én mégsem tudtam ilyen könnyeden állni a dologhoz. Engem tényleg elborzasztott. A Zodiákus a generációm jó néhány halloweenjét elrontotta. Az emberek féltek. Persze nem deszkázták be az ablakaikat vagy vettek puskát, és virrasztottak, de attól még mindenkit felzaklatott az ügy. A levelei és a gúnyolódása nagyon rémisztõ volt. És ennek az egész mizériának a közepén - azt hiszem valamikor '71 vége felé - jött ez a film. Egy mozifilm a saját belsõ törvényszerûségei szerint mûködik. Elviekben ez is csak a szórakoztatásról szólt, és a Zodiákust csak kiindulópontként használta. De akkor én úgy gondoltam, hogy ez nem szép dolog. Nem azért, mert érzéketlen lett volna, egyszerûen csak túl furcsa érzés volt nézni számomra. Ugyanígy éreztem, amikor például a késelésjelenetet kellett eljátszatnom a Zodiákus forgatásán. Hátborzongató dolog ilyesmire megkérni a színészeimet. Akárhányszor az emberek a Zodiákusról beszéltek, szinte mindig a beryessai késelésre gondoltak, pedig rengeteg dolog történt azután. Órákig tartott. Úgy értem, Cecelia Shepard csak napokkal késõbb halt bele a sérüléseibe, Bryan Hartnell pedig mind a mai napig hordozza azokat a sebhelyeket. Ez a srác megkötözve és agyonszurkálva fél mérföldet kúszott az országútig, hogy segítséget kérjen. Az ilyen események miatt a mi felelõsségünk sem kicsi, épp ezért nem akartam Zodiákust csak kiindulópontként használni. Amennyire csak lehetett, igyekeztünk távol tartani magunkat a találgatásoktól, és próbáltunk hûek maradni a Graysmith által leírt eseményekhez és rendõrségi jelentésekhez.

Mint egy dokumentumfilm esetében?

Nem, azért nem annyira. Ez nem egy dokumentumfilm. Eleve adott egy nézõpont, hiszen az egész úgy kezdõdött, hogy vettünk két könyvet, amit egy fickó írt. Ezt az embert pedig máig rengeteg kritika éri azért, amit a könyveiben leírt, és azokért a bizonyítékokért, melyekkel õ rendelkezik, és ahogyan szerezte õket, de az egészben a lényeg, hogy ez az õ nézõpontja. Nagyon alaposan átlátja és érti azokat a dolgokat, amik akkor történtek. Mi pedig olyan részletesen próbáltuk bemutatni az ügyet, amennyire csak lehetséges.

Van egy visszatérõ motívum a filmjeiben: a fõszereplõnek meg kell tennie valami olyan dolgot, ami nem feltétlenül a legegészségesebb számára.

Lehetséges. Egy kicsit. A legtöbb film drámája abból adódik, hogy a fõszereplõ nem akarja feladni, nem hajlandó visszafordulni, és ezért a történet végén szépen megkapja az õt megilletõ glóriát, csakhogy a valódi életben ez nagyon nem így mûködik.

Az életben a rendõrségi nyomozások többnyire nagyon kiterjedtek. Soha nem csak egy nyomozó dolgozik az ügyön.

Igen, mert mindig lesz egy olyan tanú, aki csak mondja a blablát. "Oh, engedje meg, hogy ezt leírjam. Még egyszer, mi is volt a neve? És a pontos vezetékneve? Mindjárt visszajövök." Az információk mindig nagyon szétszórtak. Ezt utálom a tipikus mozis ellenfelekben is. Soha nincs egy Dr. Genya, soha nem csak egy emberrõl van szó. Számomra a gonosz mindig sokkal realisztikusabb, ha közösségben ábrázolják.


Fordította: Tóth Csaba
Az interjúért köszönet az InterComnak.

Kommentek