Filmek a hangulatodra szabva

Elysium – Zárt világ

Minden nyárra jut egy nagy megmeneküléssel végződő disztópia. A (tévesen) sci-finek nevezett műfaj persze sosem a jövőre, mindig a jelenre reflektál.

Egyenesen a görög mitológia Paradicsomának nevét veszi kölcsön ez az akciódús, látványosnak szánt mozi. Amely ugyan a 22. században játszódik, mégis napjaink egyik legégetőbb globális problémáját… nem elemzi, inkább csak használja. Fel- és ki. Az analógia nyilvánvaló: a zsúfolt és lelakott Föld, amelyen se munka nincs már, se egészséges környezet, se lehetőség az emberi életre, viszont humanoid robotok őrzik és kényszerítik engedelmességre a rabszolgaként vegetáló lakosokat – nem is nagyon áttételesen festi le a mai kor ún. Harmadik Világában élő százmilliók sorsát. Ha esetleg nem értenénk, miről van szó, a spanyol beszéd eligazít, kiket is kell a kizsákmányolt szegények alatt értenünk.
 
Elysium pedig, a Földön kívül, de attól karnyújtásnyi távolságban létrehozott mesterséges égitest, ahol meg az örök életet elért gazdagok élnek, tökéletes boldogságban, egészségben, bőségben és nyugalomban (persze, a Földön hagyott páriák munkájának gyümölcseit élvezve), egyértelműen megfeleltethető napjaink Észak-Amerikájának és Európájának, ahogyan az messziről látszik.

A Megváltó szerepét utóbb kényszerűségből magára öltő, a robot-gyárban halálos mennyiségű sugárzást elszenvedett munkás – aki először saját életének megmentése miatt akar eljutni a minden betegséget gyógyítani kész gépekkel felszerelt Elysiumra, később viszont már az egész Földet megmentendő – természetesen az emberi szolidaritást, jóságot és önfeláldozást jeleníti meg a mesterséges mennyországot irányító hideg önzéssel, kapzsisággal, hatalomvággyal és paranoiás elzárkózással szemben.
 

Midőn tehát a konfliktusokat sikerült ebben a kőbalta-egyszerűségű viszonyrendszerben felvázolni, jöhetnének a fantáziadús technikai megoldások, a pazar vizuális effektek. De nem jönnek. Az alkotók pontosan olyannak képzelik a jövőt, amilyen a jelen, legfeljebb egy kicsit csipkézik a róla festett, csúf festmény széleit. Semmi a világon nincs ebben a filmben, amit ne láttunk volna már máshol százszor, még a főhős agyába tölthető roppant értékes információk ötlete és az ember-géppé össszeépített, ezért emberfeletti képességekre szert tevő avatárról való elgondolás se az utóbbi két évtizedben keletkezett. A látvány ugyancsak erősen Mátrix-előtti színvonalat mutat, kamerarángatással és a kellemesnél jóval kapkodóbb vágással igyekezvén felkelteni azt a hatást, amelyet egy valóban kidolgozott harci jelenettel lehet csak elérni.

A legidegesítőbb azonban a sok véres, karddal-kaszabolós, nyakonszúrós, fejszétrobbantásos jelenetet időnként megszakító szentimentális búsongás. Főhős és főhősnő úgy ötpercenként vagy egymással könnyes beszélgetésbe elegyedve, vagy csak úgy magában felidézi kettejük meg sosem valósult szerelmét, az árvaházban együtt töltött gyerekkort, s az őket gondozó apáca tanítását arról, hogy milyen szép a Föld, amelyet szeretniük kell. Ráadásul a nő kislánya végighaldokolja a filmet, lebiggyedő szájacskával kisherceges mesét mond a gonoszok által éppen üldözött főhősnek, az meg a végén megérti annak mély mondanivalóját. Olyan az egész, mint egy romantikus opera: főhősök megmérgezve, mellkasukban tőr, ők meg énekelnek szívhez szólóan. Az ilyesmi színpadon elviselhető, mert ott ihletett zene szól hozzá, itt viszont, bár zene van, jó bombasztikus, nehéz másképp felfogni a dolgot, mint a moziba nem túl kifinomult ízlésű barátjukat elkísérő, még náluk is kevésbé kifinomult ízlésű hölgytársaság részére tett gesztust: ha az előbbiek a lövöldözést élvezik, jusson egy kis nyálas giccs az utóbbiaknak is.

Ajánljuk:
a fent említett nézőknek.

Nem ajánljuk:
olyanoknak, akiket határozottan zavar, ha a film egyik hatásosnak szánt jelenetében azt kell lássák, hogy a Földről távozó űrhajókat valami vadászpuska egyetlen lövésével szedi le egy szakadt tag, úgy húszezer kilométerről.

TPP
 

Hazai premier: 2013. augusztus 15.

 

Kommentek