Filmek a hangulatodra szabva
  • Főoldal
  • Hírek
  • Erdészeti nevelés-történet - Joe kritika

Erdészeti nevelés-történet - Joe kritika

@Joe 2014. 04. 17.

Ez a film olyan férfias, hogy már-már paródiára gyanakodhatnánk, de mivel egy igazi férfi egyebek közt a humorérzékkel sem bíbelődik, hát nem paródia ez, hanem a nagy büdös valóság.

David Gordon Green filmrendezőnek nagyon bejön manapság az erdészeti nevelődés-történet zsánere. Alig egy hónapja tekinthettük meg, mint válik igazi férfi egy tejfölösszájú kamaszból mentora, az idősebb, sokat próbált útmunkás hatására, s máris itt az újabb opusz, amelyben viszont egy kamasz érlelődik igazi férfivé mentora, az idősebb, sokat próbált favágó hatására.
 
Különbség persze több is akad. A Texas hercege c. moziban útjeleket festett két, saját útját átvitt értelemben is keresgélő alkalmazott a leégett erdőn át vezető kétsávosra, itt meg erdőt irtanak eléggé illegális eszközökkel. Ott egy magányos mizantróp vezette be a pelyhedző állú kezdőt a természettel való együttélés rejtelmeibe, itt a börtönviselt, ám jólelkű kemény férfi karolja fel a törekvő legényt.
 
Joe Nicolas Cage Tye Sheridan
 
Az ifjú munkaerő helyzete halmozottan hátrányos. Mamája az alkoholista férjétől kapott menetrendszerű verések szüneteiben maga is szívesen el-elrévedezik a whisky fölött; apuka előbb csak hozzátartozóit ütlegeli, majd gyilkol is egy üveg borért, aztán fiát kirabolja, lányát eladja. A sok abúzuson csak egy filmvégi nagy leszámolás segíthet – ahol viszont nem csak a gonoszok hullanak el egy hősiesen megvívott lövöldözés végén.
 
Egészen jó film lehetne a darab, ha bírna mértéket tartani a rendező, csak hát ez már az előző dolgozatban sem ment neki. A főhős elviselhetetlenül macsósan búbánatos – pedig az utóbbi időben kizárólag gyalázatos hülyeségekben ripacskodó Nicolas Cage előkapart még az egyre ürülő bödön aljáról valami meg nem avasodott tehetséget, és jól odarakta a figurát.
 
A környezetfestésre szánt képsorok minden kockájából az az igyekezet üvölt, hogy valami olyan keményet, olyan durvát, olyan elviselhetetlent mutasson a film, amilyet még soha senki. Ez meg annyira újszerű, hogy a filmipar fennállása óta mindenki pont ugyanezzel jön, aki ebben a zsánerben utazik. A büdöskútpusztai sötét tahóság, agresszív bunkóság, négyzetre emelt, színpadias nyomorultságban tenyésző zsigeri gonoszság a műfaj szériatartozéka.
 
Joe Nicolas Cage Tye Sheridan
 
Itt sem csak az antagonista tűnik primitív véglénynek. Férfias (mit férfias? FFFÉRRRFIASS!) főhősünk is egy beszűkült tudatú suttyó, akinek egyetlen ambíciója, hogy valahogy uralja saját, mindig kitörni kész indulatait. Legfőbb öröme a whiskysüveg, szexuális életét a faluvégi kuplerájban bonyolítja, de ha olykor bevonszol a szeparéba egy-egy lánynak csak fenntartásokkal nevezhető fehérszemélyt, akkor is úgy élvez, mintha éppen kificamodott bokáját tenné helyre egy fájdalomcsillapítással nem bíbelődő felcser. Ráadásul türelmet erősen próbára tevő terjedelemben van előadva mindez a sok, súlyos, nyomasztó életanyag.
 
Amely amúgy kétségtelenül valóságos. Az erőszak mindent evidensen átható jelenléte csakugyan döbbenetes. A szenvedélybetegség (ezúttal az alkoholizmus) személyiségromboló hatását kevés film képes ilyen erőteljesen megragadni. És kiválóak a színészek is. Az ismét jelentős alakítást nyújtó Cage mellett emlékezetes az alighanem fényes színészi karrier előtt álló, ifjú Tye Sheridan is. Az igazi meglepetést mégis az eleve leépülésből indító, a film végére negatív, a személyiség teljes széthullásához vezető fejlődéstörténetet bejáró alkoholista apa alakítója, bizonyos Gary Poulter nyújtja. Egy igazi hajléktalan, egy igazi alkoholista – aki azóta csakugyan meg is halt. Az utcán.
 
- TPP -
 

Kommentek