Filmek a hangulatodra szabva
  • Főoldal
  • Hírek
  • Az igazság a Mikulásról - Herkules kritika

Az igazság a Mikulásról - Herkules kritika

@Herkules 2014. 07. 24. Szerző: Lola

Herkules hozzád vág egy kőoszlopot, közben járulékos veszteségként arcodba robban egy ezredéves mítosz – és te örülsz neki. Mit örülsz, tapsikolsz. Dwayne Johnson új filmje gyakorlatilag izmokból, vérből és poénokból kikevert tömény szórakoztatás-koktél, tekintélyes számú cicikkel édesítve.

Ókorfetisiszta történészek hajlamosak azt állítani, semmivel nem érdemes foglalkozni, amiről nem tudod úgy kezdeni az ismertetőt, hogy „már az ókori görögök is”. Ezen a ponton meg is nyugodtam, hogy nem holmi céltalan hedonizmusra áldoztam az estémet, mert a Herkules esetében biztosan nem érheti szó a ház elejét. Ebből a filmből ugyanis megtanulhattuk, hogy már az ókori görögök – mi több, az ókori görög félistenek – is enyhén ciciperverzek voltak, ők is felültek az ellenőrizetlen információknak, megküzdöttek a korrupcióval és saját démonaikkal, mi több, tisztában voltak a média erejével. Még sajtósuk is volt.
 
A történet szerint Zeusz halandó asszonytól fogant gyermeke, Herkules már kisgyerekkorában felhívja magára a figyelmet azzal, hogy nem a csattogós lepkét, hanem viperák nyakát tördeli a gyerekágyban. Felnőve aztán, játszi könnyedséggel teljesítve holmi életveszélyes próbákat, egy sorsfordító tragédiával a háta mögött, testi erejét kihasználva a bajba került gazdagokat megsegítő zsoldosként keresi kenyerét hű társaival. Így kerül Trákiába is, hogy a maroknyi sereg kiképzőjévé, hadvezérré és csodafegyverré válva véget vessen a hosszúra nyúlt, vérzivataros polgárháborúnak, és közben megtalálja saját, rég keresett válaszait.
 
Herkules
 
A film a szkeptikusok egy új kedvence lehet, ugyanis Herkules antik legendájáról módszeresen lefejti a mítoszt és racionális(ba hajló) alternatívát kínál, mindezt a politikai korrektség és a vállalati tréningek szellemében, médiakritikai éllel. A mozi beveti a teljes hollywoodi fegyvertárat – gyönyörű nőket, dagadó izomzatú férfiakat, véres, kardcsattogós erőszakot – hogy áttolja az egyébként teljesen egyszerű üzenetét a babonák helyett a csapatmunka, az elfogadás és az önmagunkba vetett hit fontosságáról. Meg a médiáéról, ugyebár, hadd ismételjem önmagam. Herkules ötfős brigádjából csak hárman igazi harcosok, ketten a kedvező imázs fenntartásán dolgoznak: a látó Amphiaraus (Ian McShane) hozza az istenek támogatását, a mesélő Iolaus (Reece Ritchie) meg a nép rajongását. Előbbi szócsőként is funkcionál, és amellett, hogy ő a kulcsmondatok kimondója, az egyik legfőbb humorforrás is a filmben, öniróniája a saját és a néző hitehagyottságának szomorúságát oldja. Szükség is van erre, a nagyüzemi bálványdöntögetés ugyanis válhatott volna illúziórombolóvá is – mindenki szomorú, mikor megtudja az igazságot a Mikulásról – de lássuk be, nem könnyű szomorkodni, amikor épp teli szájjal nyerítesz.
 
Herkules
 
A film nagyon tipikus figurákkal dolgozik, nem kapunk összetett, mély személyiségeket, a karakterek – ahogy azt ebben a zsánerben megszoktuk – sematikusak, de ezt legalább jól csinálják, és élek a gyanúperrel, hogy egy kicsit még igazibbak eredetiben, a szinkron ugyanis, ha nem is mondanám rossznak, de olyan mértéktelenül feltekeri a pátoszt, mintha a szereplők minden mondatukkal a Góg és Magóg fia vagyok ént szavalnák. Dwayne Johnson hitelesen hozza a törött, ám tiszta szívű félistent – remekül is néz ki, megérte az edzés meg a protein, és épp ezért a fodrász megérdemelne egy gyorstalpalót „Hogyan kreáljunk előnyös férfi frizurát hosszú hajból?” témában, mert láthatóan sejtelme sincs a mikéntről.
 
A csapatban adott még az állatias, ám mindhalálig hű Tydeus (Aksel Hennie), a spártai gazdaságis Autolycus (Rufus Sewell), a legyőzhetetlen íjásznő, Atalanta (Ingrid Bolsø Berdal), valamint a fentebb említett látó és a mesélő. Trákia vezére, Cotys (John Hurt) és az athéni király Eurystheus (Joseph Fiennes) holtversenyben hozza a megszállott, kegyetlen őrületet – ha valaki hiányolta volna a mélységet.
 
Palvin Barbi Antimache szerepét kapta a Herkules című filmben - Fotó: YouTube
 
És vannak a nők. Ó, a nők. Nem tudom szó nélkül hagyni, még akkor sem, ha erre számítottam: a Herkulesben, ősi hollywoodi szokáshoz híven bizony a nők ismét csak biodíszletként, esetleg tehetetlen áldozatként funkcionálnak, vagy fiúsított lányként ülnek rá a G.I. Jane-vonalra – mindhárom esetben felejthető szürkeségbe simulva. 
A modellsereg szintén nem javít a sztereotípiákon, az Irina Shayk alakította Megara annyit tud, hogy szép, ugyanitt kell megjegyezni azonban, hogy – kérték, hogy erről számoljak be – Palvin Barbi igenis fontosabb szerepet kapott, mint egy váza, mert ugyan, mutasson már valaki egy hollywoodi szuperprodukciót, ahol a kép előteréből egy, a háttérben álló vázára átélesít a kamera. Na ugye. Kár, hogy nem derült ki róluk, hogy tehetségesek-e, annyira drukkoltunk.
 
Herkules
 
A kétségkívül szemkápráztatóan szép nők mindezzel együtt nagyon is fontosak a filmben: egyensúlyt teremtenek a végtelen mennyiségű férfibicepsz és kockahas tengerében, ezzel is hozzájárulva a látványhoz, ami röviden összefoglalva bitangerős. Nem nézek heti rendszerességgel véres-kardozós filmeket, ezért óvatosan ugyan, de megkockáztatom, hogy ilyen jó harcjelenetet még nem láttam – nem, A Gyűrűk Urában sem. Kisebb ugyn a lépték, kevesebb a harcos meg a CGI, viszont a kötelező klisék mellett kapunk néhány egészen újszerű megoldást, és folyamatosan fenntartott feszültséget. És némi morbid büszkeséget, amikor bevillan: a vásznon épp az imént lemészárolt harcos személyében jó eséllyel egy magyar statisztafiút tisztelhettünk. Ahogy a bébi-Herkules szerepében egy magyar csecsemőt. 
 
A Herkules tehát úgy maxolja ki a szórakoztatást, hogy még az ideológiával is együtt tudunk élni: egy nagyon vicces, nagyon látványos amerikai szupermozi, amely Európa oly nagyra tartott történelme, mitológiája előtt tiszteleg negyed stáblistányi magyar részvételével. Mi ez, ha nem Világfalu?!
 

Kommentek