Filmek a hangulatodra szabva
  • Főoldal
  • Hírek
  • Így készül a szabadságharc - Az éhezők viadala: A kiválasztott 1. rész kritika

Így készül a szabadságharc - Az éhezők viadala: A kiválasztott 1. rész kritika

A politikai apátia felszámolásának forró napjaiban jól jön némi iránymutatás arról, miként robbantható ki forradalom és tartható fenn a lángja, a segítség pedig onnan jön, ahonnan nem vártuk. Az éhezők viadala: A kiválasztott 1. rész oktatófilmnek is beválik. Kritika.

Végy egy jelképet
 
A Futótűz végén, amint a Coldplay álmatag főcímdalára próbáltuk normalizálni a pulzusunkat, zavarunk a főhősnőével vetekedett. Annyit tudtunk: Katniss sikeresen kimenekült az arénából, szövetségesei sorsát homály fedi, és elhangzik egy ködös mondat a 12-es körzet pusztulásáról. A marketingkampány ügyesen csepegtetett videói is csak fokozták zavarunkat, így, amikor visszaérkezünk a történetbe – ahogy a főhősnőre is –, ránk fér némi iránymutatás. Katniss komoly poszttraumás stressz-betegség tüneteit mutatja, szerettei közül néhányan biztonságban, mellette vannak, néhányan azonban – köztük Peeta – a Kapitólum foglyai. A helyszín az évtizedek óta elpusztultnak hitt, valójában a föld alá költözött 13-as körzet, az ellenállás fészke, ahol a közösség egyetlen célért dolgozik: hogy megdöntsék Snow elnök uralmát vezetőjük, Coin elnök (Julianne Moore) és az őt segítő propaganda-gépezet segítségével. Amihez a Fecsegőposzáta személyében ráadásul már a jelkép/csodafegyver is adott. Ha sikerül működésbe hozni.  Erről a folyamatról – Katniss működésbe hozásáról – szól A kiválasztott 1. része.
 
éhezők viadala kiválasztott katniss jennir lawrence
 
Lelkesítsd a néped
 
Adaptációknál elkerülhetetlen a vissza-visszasandítás: hogyan nyúlt a filmstúdió az alapul szolgáló könyvekhez? Az éhezők viadala-szériánál – mint arról még szót ejtünk – általában nemigen lehet erre panaszunk, hiába a rendező- és forgatókönyvíró-csere, a stáb az első és a második résznél is jó érzékkel elegyítette az alázatot a nagyvonalúsággal. A harmadik részben a filmesek jótékony közbenjárása leginkább abban érhető tetten, hogy – szenzáció! – nem unatkozunk. Volt rá esély: a könyv utolsó kötete látványosan elfárad, elfogy belőle a történet – ezért is akkora hazárdjáték a film utolsó részének kettévágása. De nem temetem előre az utolsó részt – főleg, hogy a harmadik megnyugtatóan megugrotta a színvonalat.
 
Ugyes dramaturgiai megoldással él a film: az ellenállás szervezdésének bemutatásába mint fő eseményszálba a többi körzet életéből vett intermezzók ékelődnek mintegy mellékesen. Konkrét hatásuk a fő cselekményre ugyan nem feltétlenül van, mégis elengedhetetlenül fontosak, mert ezek a képek értetik meg az ellenállás lélektanát a nézővel egy-egy Katniss-hoz kötődő szimbólum segítségével. A szükségkórházban még csak az ismert kézmozdulattal köszöntik a lányt, az első propagandaklipben a szájából elhangzott csatakiáltás – „Ha elégünk, ti is velünk égtek!” – azonban néhány körzettel odébb már egy mámoros gerillaakció mottója lesz, a második videóban elhangzott dalocskát pedig már gyászkórusként zengi egy egész seregnyi, a biztos halálba menetelő ellenálló a film egyik leghatásosabb jelenetében. Koncepció, fokozás és hatáskeltés: ilyenkor szeretem Hollywoodot.
 
éhezők viadala kiválasztott békeőrök
 
Költs még többet propagandára
 
Eközben a fő cselekményszál gyakorlatilag a propaganda-tevékenység bemutatására korlátozódik. Minden ennek érdekében történik, a legizgalmasabb lövöldözős jelenetek is vagy a Kapitólium ekézését, vagy a Fecsegőposzáta mítoszának emelését szolgálják. Ez a dramaturgia egyfelől, amint említettem, felépíti az elkerülhetetlenül bekövetkező polgárháború lélektani alapjait, másfelől elmond egy fontos részletet az alkotók céljairól a záró rész kapcsán: láthatóan oda tartogatják a puskaport, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, élénk színekkel megfestett polgárháborúval, robbanással, légicsatával, géppuskaropogással, felturbózott nyílvesszőkkel, meg amit akartok.
 
Itt, a harmadik részben viszont még „csak” médiaháború zajlik, a frontvonalak programkódok mentén húzódnak, hadvezéreik hekkerek és sajtósok, fegyvereik pedig fenyegetéssel és reménnyel zsonglőrködő, patikamérlegen kimért médiaüzenetek, melyek kapcsán lehet ugyan fanyalogni egy sort a manipulatív média gonoszságáról, de ez körülbelül annyira konstruktív, mint a firkászozó trollhordák. Minden mondat eszköz, nem csak a média, az egyszeri ember kezében is, mindenki használja is, él és sokszor visszaél vele, és mint ilyen, érdemes megtanulni a használatát, főleg ilyen időkben, amikor évek lapítása után, ha dadogva is, de egy ország kezdi el beszélni – ehhez pedig egészen profi használati utasítást ad ez a film.  
 
éhezők viadala kiválasztott cressida
 
Adj feladatot a forradalmáraidnak
 
Az éhezők viadala forradalma azért érhet célt, mert jól választotta meg a kulcsembereit – végre megdicsőülhet a HR-es szakma! Katniss ugyan tökéletes jelkép lett, de – ahogy a film is hangsúlyozza – nem a stylistok, a csodás feketeangyal-szerkó vagy az ügyes kameraállások tették azzá: ezek csak eljuttatták a már kész jelképet az emberekhez. Katniss inkább született túlélő, mint született anarchista, de épp amiatt funkcionál olyan kiválóan, mert pontosan arra vágyik, amire azok az átlagember-tömegek, akik felsorakoztak mögé: hogy hagyják végre békén. Nem idealista, nem filozófia hajtja, hidegen hagyja a demokrácia eszméje: ha a Kapitólium nem veszélyeztette volna közvetlen családtagjai életét, ha hagyták volna nyugton élni a kis mutyival, csencseléssel, lapítással túlélő posztapokaliptikus proli életét, akkor ő aztán nem nyitotta volna ki a száját, nem láttuk volna barikádokon, de még csak békésen tüntetni sem (ismerős?). A véletlen csinált belőle egyáltalán valakit, aztán abból a túlélési ösztöne csinált bajnokot, majd bajkeverőt, rendszerellenest, ellenállót, forradalmárt, végül jelképet. Hogy útközben eltörött, az pedig járulékos veszteség.
 
Ezt a rommá tört Katniss-t látjuk A kiválasztottban, és talán nem csupán a karakterfejlődés miatt látjuk ennyivel érdekesebbnek, mint a korábbi részekben: Jennifer Lawrence az érthetetlenül hype-olt, bűnrossz Napos oldal óta, amiért az Oscarját kapta, az aktuális közösségimédia-kedvenccé válás mellett arra is talált időt, hogy színészként fejlődjön. Katniss traumatünetei, rettegése, labilitása ugyanolyan hitelesek Lawrence-től, mint megtalált ereje, újra felébredő dühe vagy gyengédségének pillanatai. Melyek túlpartján ott áll Gale (Liam Hemsworth), aki váratlanul az egyik legsokrétűbb, legéletszerűbb karakterré fejlődött – ismét csak köszönhetően a filmes stábnak, mert ez a figura a könyvben erősen kétdimenziós maradt. A szerelmi háromszögnek kikiáltott véd- és dacszövetség harmadik tagja, Peeta eközben egyre gyanúsabb arcát mutatja a Kapitólium bábjaként, hogy aztán még Katniss-nál is jobban összetörve, idegen, beteg árnyékként térjen vissza újra az övéi körébe. Josh Hutchersonnak ugyan nincs túl nehéz dolga: az őrület hálás szerep.
 
éhezők viadala kiválasztott philip seymour hoffman plutarch
 
A mellékszereplők már lényegesen színtelenebbek, Katniss családtagjai mintha ott sem lennének, és sem Julianne Moore, sem az Effie-t alakító Elizabeth Banks nem különösebben emlékezetes – pedig utóbbinak írtak néhány jópofa sort –, és bármennyire fájdalmas leírni, Philip Seymour Hoffmantól sem kapjuk meg a várt ragyogást. A propagandafilmes stáb tagjaiban van talán némi kraft, bár négyük közül csak ketten, a rendezőlány Cressida (a Trónok harca Margaery-jeként ismert Natalie Dormer) és a néma operatőr Pollux kap érdemi kameraidőt. Woody Harrelson viszont üdítő jelenség, elfért volna többször is a vásznon, a minden gyűlölt politikustulajdonság összegyúrásával létrejött Snow elnököt alakító Donald Sutherlanddel együtt, aki brillíroz természetesen: ezt a szerepet mintha rá írták volna.
 
Csak akkor egyezz ki, ha elérted a célod, akkor viszont mielőbb
 
Vallomás következik: nagyon szeretem ezt a franchise-t. Az éhezők viadala már könyvként is elszomorítóan realisztikus, kellően érdekes, és legfőképpen jól kitalált világot fest, szereplői hiteles példaképek, életszerűek, emberiek, esendők. Emellett a történet mind dramaturgiájában, mind üzenetében épp annyira okos, hogy az ifjúsági irodalom fogalmának eredeti jelentését használhassa, ami korántsem egyenlő azzal a hormontúltengéses bugyutasággal, amit a zsáner számos képviselője kínál.  A trilógia ráadásul szerencsésen találkozott Hollywooddal: az irritálóbb hibákat értő forgatókönyvíró-kezek kimasszírozták a könyvből, a stáb finomhangolásai révén az adaptációk túlteljesítettek mindent, amit a műfajtól elvárhatunk, és az a ritka helyzet állt elő, amikor – horribile dictu – a filmek jobbak, mint az alapul vett könyvek.
 
Az éhezők viadala: A kiválasztott 1. rész ugyan tipikus filmes középső gyerek, mint a második Gyűrűk ura-film: mennél már tovább, látni akarod a végét, és minden idegszáladat irritálja ez az átmenetiség. Ez a hatás tagadhatatlanul benne van A kiválasztott 1-ben is, de – mint ahogy A két torony sem – ez sem kihagyható a történetből, és csakúgy, mint a nagy előd, ez is kihozta ebből a hálátlan helyzetből a maximumot. Ha a hype, a látvány és a színészgárda nem győz meg, legalább ezért nézd meg ezt a filmet: felkészülésként. Annyira lehetséges jövőkép ez a világ, akár a működés közben látott elnyomó rendszer milyenségét, akár a hangjukat sok, túl sok év után felemelők küzdelmeit nézzük.
 

Kommentek