Filmek a hangulatodra szabva
  • Főoldal
  • Hírek
  • És oly szent akarat - A hobbit: Az öt sereg csatája kritika

És oly szent akarat - A hobbit: Az öt sereg csatája kritika

@A hobbit: Az öt sereg csatája 2014. 12. 18. Szerző: Lola

Képzeljük el az irritáló köszönjükemesét tetszőleges partydrog hatása alatt, sikítozva, talpig flitterben twerkelve a Balaton Sound utolsó napján, amikor zene már csak az ő fejében szól. Nagyjából ennyire sok az utolsó Hobbit-film.

Az öt sereg csatája ugyanaz kicsiben, mint A hobbit egész filmadaptációs projektje nagyban: elnyújt és ezer százalékkal felfokoz mindent, ami a könyv valaha is volt. Mint azokban a szomorú videókban, amikor szomszédlányt bejön, leül, bodorítják, sminkelik, lefotózzák, aztán pártucat kattintás a képszerkesztőben, és egy földöntúli, megközelíthetetlen kompozíció születik az eredetileg szimpatikus teremtésből. Nőből plakátnő. Így lett A hobbitból, ebből a kedves meséből fantasymonstrum. Amivel önmagában nem feltétlenül van gond – hagyjuk az elhasznált rugózást az egy-könyvből-három-film témán, Tolkien könyve van olyan rétegelt, hogy kiteljen belőle három film – csak éppen Peter Jackson valahol útközben elvesztette az arányérzékét, és egész egyszerűen túltolta.
 
Pedig az indulás még remek. A Smaug pusztasága végén arcunkba kapott cliffhanger után térünk vissza Középföldére, sárkányunk kitört hegyének mélyéből és tüzes ámokfutásba kezd Tóváros felett, ám a film a film címe egy olyan csatáról szól, ami nem történt volna meg, ha a tűzokádó életben marad, így nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Bard természetesen hősiesen legyőzi Süsüt. Itt mindenki le is nyugodhatna szépen, ám a háttérben mozgolódó gonosz erők orkok formájában közelednek a Magányos hegy felé, elhelyezkedése folytán ugyanis stratégiai fontosságú Szauron terveihez. Még mindig a film címéből kikövetkeztethető az is, hogy nem ez az egyetlen sereg, aki a hegyhez járul: a tündék ősi jussukért, az emberek Tóváros elpusztulása miatt jóvátételért vonulnak a kapukhoz. Ám ígéretek ide, ősi juss oda, az aranylázat – filmbeli nevén sárkánykórt – kapott Thorin hallani sem akar az osztozkodásról, és a harcokban sem akar részt venni, paranoiája pedig csaknem saját emberei ellen fordítja a törpkirályt. Közben Bilbó próbálná játszani a közvetítőt, kevés sikerrel, és a gonosz győzelme egyre biztosabbnak látszik.

a hobbit az öt sereg csatája
 
Az alapanyag tehát adott, nem panaszkodhatunk Az éhezők viadala 3/1-gyel kapcsolatban emlegetett (látszólagos) eseménytelenségre: itt bőven van történés. A hobbit-széria befejező darabja azonban mintha zavarba jött volna az események mennyiségétől, kapkod, csapong, fontos dolgok súlytalanul lebegnek, irreleváns mellékszálak indokolatlan hangsúlyt kapnak, a csatajelenetek, amelyeket úgy vártunk, és amelyek simán önmagukban is elvihetnék a hátukon a mozit, átesnek a törpemalac (nem vicc!) túloldalára, és groteszk bohóckodássá silányulnak. Még azok is, akik nem feltétlenül rajonganak Középfölde világáért – én rajongok –, a legtöbben elismerik, hogy a Gyűrűk Ura- és Hobbit-filmek nagyívű, fontos, szép és komoly történetek. Épp ezért érzem problémásnak, hogy Az öt sereg csatáján milyen gyakran harsant kacaj a moziteremben. Egy Hobbit-filmen nem lenne szabad ennyit nevetni, főleg nem a vérengzés kellős közepén, kínunkban. Igen, A Gyűrűk Urán kuncogtunk, amikor Legolas kilőtte a harci elefántot, mire az örökké versengő Gimli közölte, hogy „ez azért még egynek számít”. Itt nem kedves intermezzókon nevetünk, inkább úgy, mint egy olcsó horrorfilmen, ami annyira ijesztő akar lenni, hogy a nagy akarástól komikus lesz.
 
A színészmozgatáson kívül a forgatókönyv is megdöbbentően átgondolatlan, főleg a korábbi remekművekhez viszonyítva – mintha nem is ugyanaz a stáb állna a film mögött – bántóak a történetvezetés logikátlanságai. Csak egy példa: Peter Jackson óriási fenyegetésként vezeti be a Gundabadban gyülekező gonosz, sötét, hatalmas ork sereget, a néző előre retteg, majd ebből az lesz, hogy a félelmetes gundabadiakat még Bilbó is egy délutáni teázás könnyedségével aprítja, és bár hozzájuk köthető néhány fájó haláleset, mégis: összesen látunk belőlük körülbelül öt főt, sereg sehol.
 
a hobbit az öt sereg csatája
 
Apropó sereg: itt is van némi zavar az erőben. A hegy tövében állomásoznak az emberek és a tündék, továbbá közelednek az orkok az előző részekből ismert Azog vezetésével. Ez eddig három, a negyedik maguk a törpök, de nem Thorin tizenkét törpje, hanem a Dáin nevű kuzinja által összekiabált harcosok. Az ötödik sereg mibenlétéről viszont nem foglal egyértelműen állást a film, így megoszlanak a vélemények: egyesek a sasokat, mások a goblinokat, ismét mások a gundabadi orkokat tartják az ötödik seregnek, míg a könyvben egyébként farkasok/vargok szerepelnek – az igazságtételt az olvasóra bízzuk.
 
A hobbit karakterei sematikusak, mint jó mesehőshöz illik, és semmi baj nem lenne ezzel, ha Jackson nem hívná fel erre a figyelmet. Sajnos megteszi, és ennek nyomán a dialógusok a megszokott-és-megszeretett tolkieni pátosztól a hisztérikusságig fokozódnak, gyakran hangzanak el coelhoi magasságokban szárnyaló alapigazságok is, mint például A Gyűrűk Urában is elhangzó, és – minthogy épp több száz szárnyast látunk a levegőben – teljesen nyilvánvaló „jönnek a sasok”. Megtudjuk azt a megdöbbentően váratlan tényt is, hogy Legolast szerette az édesanyja – lehet, hogy emiatt képes meghazudtolni a fizika törvényeit? –, a törp-tünde románc szappanopera-szintekre emelkedik, és kapunk utalást Aragornra is. A figurák között Jackson elhelyez néhány fájóan elhasznált filmes közhelyet: a Csúnya, Korrupt Gazdagembert, az Intrikus Gyáva Férget, és Dáin személyében még egy kistermetű Bud Spencer is feltűnik.
 
Az alakításokra ugyanakkor nem sok panasz lehet: ezeket az idegesítően bugyuta karaktereket hitelesen formálják meg a színészek. Martin Freeman otthonosan, könnyedén mozog Bilbó szerepében, Ian McKellen Gandalfja is ugyanaz a badass, aki A Gyűrűk Urában, Luke Evans Bardként nem csupán hős, de maga MacGyver, a Thorint megformáló Richard Armitage-t pedig, ha az ügynökének egy csepp esze van, azonnal benyomja egy Trónok harca-szerepre, és soha többé nem engedi arcszőrzet nélkül mutatkozni. Orlando Bloom talán az egyetlen, aki gyengébb alakítást nyújt, mint A Gyűrűk Ura-filmekben, de ezt sem lehet egyértelműen megítélni a karakterek említett üressége miatt. A szerelmesek közül Evangeline Lilly kap érdemi időt a képernyőn, de csakúgy, mint filmbéli szerelme, Aidan Turner, felejthető alakítást nyújt.
 
a hobbit az öt sereg csatája
 
A látvány viszont sok hibáért kárpótol. Tóváros felégetése látványos, tempós, és kellően borzalmas, működik közeliben is, totálban is, Smaug mozgása fenséges, kár, hogy olyan keveset látjuk. A csatajelenetek koreográfiája ugyan meg-megbicsaklik, de – vagy a kínos intermezzók, vagy a vérgőz miatt – ez senkit nem érdekel. A film legdögösebb képei között két jelenet osztozik: Gandalf és segítőinek harca a majdani nazgúlokkal valamint a kép, ahol Thorin sárkánykóros őrülete a végsőkig fokozódik. A többi tipikus Peter Jackson: epikusság, csodás tájak, madártávlat, kontrasztok – ezzel, ahogy eddig sem, most sincsen gond.
 
Persze tudom, kultikus anyaghoz nyúlni nagy vállalás: a rajongók és a gyűlölködők is hangosak, túl sok az elvárás, aminek meg kell felelni. A hobbit: Az öt sereg csatája esetében túl nagy volt az akarás, a monumentális díszletek maguk alá temették a történet lelkét. Pedig annyira akartam szeretni.
 
 
A hobbit: Az öt sereg csatája - amerikai akció-fantasy, 170 perc, 7/10

Kommentek