Filmek a hangulatodra szabva
  • Főoldal
  • Hírek
  • Hogy zsarnokságom megbocsásd – A szürke ötven árnyalata kritika

Hogy zsarnokságom megbocsásd – A szürke ötven árnyalata kritika

@A szürke ötven árnyalata 2015. 02. 12. Szerző: Lola

Ugyan a jó az nem ilyen, de vállalható, erős közepes mozi lett A szürke ötven árnyalata, ami baja van, az mind a szemétre valóan rossz könyvalapból származik. Jamie Dornan V-vonala köré pedig vallást lehetne alapítani. Kritika.

Mindjárt az elején jöjjön a tételmondat, hogy ne indok nélkül kelljen szegény édesanyámat emlegetni a rajongóknak: A szürke ötven árnyalatánál kevés károsabb üzenetű és gyengébb minőségben megírt produktum született a ponyvairodalom történetében. Végtelen karakterszámban lehetne arról beszélni, hogy milyen ártalmas az elnyomó viselkedést romantikus ideálképként ábrázolni. Nem, nem a kikötözést – felnőtt emberek közös beleegyezésén alapuló szexualitása ugyanis magánügy –, hanem például azt, hogy egyik fél a másik felett teljes körű kontrollt gyakoroljon onnan kezdve, hogy mit, mennyit és mikor eszik, odáig, hogy hol dolgozik, és milyen gyakorisággal jár kozmetikushoz.

A könyvek ráadásul ezt az üzenetet egy ötödikes fogalmazási képességével és darabonként több mint ötszáz oldalon keresztül nyökögik ki magukból, holott a teljes trilógia sztorija egy jól szerkesztett Romana-kiadványban is bőven elfért volna. Ha eltekintek az üzenet károsságától – ezennel meg is teszem, most emeltem ki utoljára –, akkor a könyv legnagyobb hibája egy józan belátással bíró szerkesztő hiányából fakad, és épp ezért sejtettem, hogy ennek a történetnek jót fog tenni a filmes feldolgozás. Igazam lett: ami könyvnek egy túlírt, irritálóan buta belső monológokkal rétestészta-hosszúságúra nyújtott, nyavalygó, óvatoskodó rettenet, az filmként önmagához mérten teljesen rendben lévő, élvezhető, könnyed kis darab. Korrekt limonádé, felkoppintva némi alkohollal.

a szürke ötven árnyalata

Történetünk gyakorlatilag a leánygyermekekbe nevelt megváltó-komplexusról eposza: az ártatlan, unalomba hajlóan átlagos szomszédlány megérkezik a sérült lelkű, kontrollmániás szépfiú életébe, és jól meggyógyítja a szerelmével. Konkrétabban: az egyetemista Ana megismeri a zavarba ejtő modorú multimilliomos Christiant, vonzalmuk egyértelmű és kölcsönös, ám a bonyodalom egy kissé túlmisztifikált szexuális preferencia képében érkezik, a fiatalembernek ugyanis némiképp eltérő fogalmai vannak a párkapcsolatok mibenlétéről, mint ahogy azt a leány elképzelte. Teljes alávetettséget kér a lánytól, alázattal, lesütött tekintettel, „igen, uram”-mal – és mindennek a szexuális manifesztációival, ostorral, kötözéssel, análdugóval meg mindennel, ami elfér egy exkluzívan berendezett BDSM-barlangban. A klasszikusokon szocializálódott Ana tehát igen messze keveredett a komfortzónájától – ezért is kell helikopterrel hozni-vinni ugyebár. Hogy az ún. vanília szex és a kötözősdi közti kötélhúzás merre halad, az nagyjából sejthető a műfajból, ahogy az is, hogy egy trilógia első részéről lévén szó, a mozi nyomokban cliffhangert tartalmazhat.

Ez a történet egy csilliárdos példányszámban eladott bestseller, ráadásul egy Alkonyat-rajongó kertvárosi anyuka tollából, hozza is mindazt, ami kell egy efféle huszonegyedik századi tündérmeséhez. A herceg itt cégvezető, ló helyett a magángépe fehér, virág helyett MacBookot meg Audit ajándékoz, a majdani hercegné pedig tulajdonképpen egy újabb leányábránd kivetülése: a szürke kisegér, akiben az álomherceg meglátja a csodanőt. Nagyjából ehhez mérten mélyek és okosak a dialógusok is – de hát nem is akadémiai székfoglalóra készültünk, azt számon kérni valamin, hogy az, ami, jelesül, hogy egy romantikus-erotikus limonádé romantikus és limonádé, továbbá szexelnek benne, súlyos szereptévesztés. A szürke ötven árnyalata nem ígér többet annál, mint amit nyújtani tud, és amit csinál, azt jól csinálja – még azt se hagyja, hogy szétsavazzuk, pedig erre készülünk már mióta. Persze, bugyuta, csilli-villi és teljességgel életidegen, de profi munka, és ez máris egy nagyságrendnyivel több, mint amit az alapjául szolgáló könyv – vagy a nagy előd Alkonyat-széria könyvben és filmen egyaránt – elmondhat magáról.

a szürke ötven árnyalata

A „tisztességes iparosmunka” jelző a mozi minden aspektusára nyugodt szívvel rámondható: Sam Taylor-Johnson rendező alighanem diplomatának sem lenne utolsó, ugyanis olyan kíméletlenül dobta ki mindazt az időhúzást és szócséplést a filmből, ami a könyvben rossz volt, hogy azt öröm nézni. Ahogy a könyvben, a filmben is hangsúlyos elem a látvány: a szép testek, ruhák, tárgyak, tájak korrekten tálalva kerülnek a vászonra – hála légyen az univerzumnak Jamie Dornan V-vonaláért –, a szexjelenetek atmoszférája is működik, még ha a zsáner legnagyobbjaihoz nem is képes felnőni.

A meztelen testek fotózása az illedelmesség és a bevállalósság határán sunnyog, mint a mesebeli lány: mutat is valamit, meg nem is, kell is a bravúros egyensúlyozás, hogy prűd se legyen, de a korhatárbizottságon is átcsusszanjon. Bár olvasni visszhangokat, mely szerint nem elég villantós a film, én úgy látom, hogy egy erotikusnak kikiáltott könyvből, amely a nemi szervek részeit „ott lent” és „az az édes pont”neveken illeti, eljutni a filmen látott fanszőrzetekig, ismét csak rendezői-operatőri tehetségről árulkodik. Az általuk megalapozott hangulatot ügyesen egészítik ki a mozitól függetlenül, önmagában is megálló betétdalok. Az Ötvenárnyalat-jelenség egészére jellemző, egyébként irigylésre méltóan profi üzleti megfontolások itt is megmutatkoznak: popfilmhez popdalok kerültek az OST-re, ráadásul jobbak, mint az átlagos rádiózene.



A legtöbb vitát alighanem a szereposztás váltotta ki, a szekértábor egyik fele imádja a két főszereplő személyét, másik fele tökéletesen elhibázott döntésnek tartja, utóbbiak vannak többen - bár élek a gyanúperrel, hogy bárkik kaphatták volna a főszerepeket, senki nem felelt volna meg: a rajongóknak határozott képe van a két karakterről, és ahány rajongó, annyiféle. Szubjektív véleményem szerint kimondottan jól sikerült a casting: Dakota Johnson alkatilag pont annyira természetes, pont annyira áll távol a tökéletesre diétázott-edzett hollywoodi testektől, amennyire a szerepe megkívánja, vele szemben pedig Jamie Dornan exmodellként pont annyira cizellált, amennyire kell egy ilyen, minden szempontból az egekig magasztalt szexisten megformálásához (és az arra fogékony nézők nyálelválasztásának beindításához). Adottságaik mellett sokkal érdekesebb a teljesítményük, ami többnyire szintén működik, amikor nem, az pedig ismét csak a könyv által a szájukba adott ostobácska mondatok tökéletes életidegenségének tudható be: a legnagyobb színészzseni sem tudja hitelessé tenni a hiteltelen mondatokat. Kémiájuk furcsamód inkább működik ruhában, mint az egyébként jól kinéző szexjelenetekben, talán mert ez utóbbiakban sem Johnson mimikája, sem Dornan váratlanul erős nézései nem érvényesülnek – teszem hozzá, ez pár közelivel kiküszöbölhető lett volna.

Összességében tehát kapunk egy atmoszférában és látványban tisztességesen összerakott, rendezés szempontjából kimondottan ügyes limonádémozit a forgatókönyv korlátain belül hiteles alakításokkal és abszolút randiképes filmzenével. Ami baja van a filmnek, az mind a hozott anyag forgatókönyvből fakad – és még mielőtt valaki bevetné a bestseller-kártyát: ha a tömeges fogyasztás bárminek is értékmérője volna, mindannyian azt ennénk, amit a legyek. Ezt a közepesnél erősebb, pihentetően könnyed chick-flicket összehozni ebből az alapanyagból pedig körülbelül akkora teljesítmény, mint egy durrdefektes, fékhibás, lángoló benzintartállyal száguldó autót megmenteni a karamboltól.



A szürke ötven árnyalata (Fifty Shades of Grey) – amerikai erotikus film, 125 perc – 5/10 

Kommentek