Filmek a hangulatodra szabva
  • Főoldal
  • Hírek
  • A tökéletes nő nem is ember - Ex Machina kritika

A tökéletes nő nem is ember - Ex Machina kritika

@Ex Machina 2015. 04. 17. Szerző: Lola

A 28 nappal később, A part, és a Napfény írójának első rendezése, az Ex Machina olyan, mint főhőse: gyönyörű, érzékeny, és páratlanul intelligens. Kritika.

Vannak a filmek, amelyekre tódul a nép a mozikba, a bevételek az egekbe szöknek, aztán meg jöhetnek egymás után az egyre rosszabb sequelek. És vannak azok, amelyek csendben kúsznak be a köztudatba és lassan válnak korszakos alapművé. Ma már kevesen hinnék el, de ilyen például A remény rabjai is: a mozikban alig nézték, viszont akik látták, azok elkezdtek beszélni róla, és rövid idő alatt akkora kultuszt emeltek a film köré, hogy aztán a VHS és egyéb otthoni filmes forgalmazásból mai napig irgalmatlan pénzeket szakít, amellett, hogy az IMDb adatbázisának legjobb filmje. Ha pedig van még bármi remény az emberi közízlés terén, az Ex Machina is ilyen lesz, és akkor én most el is kezdeném a kultuszépítést. Ezt a filmet ugyanis a fejlett világ minden lakójának látnia kellene.

Adott egy szoftvermérnök, Caleb, aki megnyer egy versenyt a keresőóriásnál (a helyi Google-nél), ahol dolgozik, nyereménye pedig, hogy a cég vezérigazgatójának a világtól elzárt, ultramodern luxusvillájában tölthet egy hetet. Ám hamar kiderül, hogy valójában nem egy hét szex, drogok és rakkendroll a nyeremény, hanem a lehetőség, hogy találkozzon a világ első mesterséges intelligenciájával, az Ava nevű, szépséges robotlánnyal, mégpedig azért, hogy tesztelje: átmenne-e Ava a Turing-teszten, azaz rendelkezik-e emberi tudattal. A házban Caleben kívül nincs más, csak a furcsa, edzés- és narkomániás, alkoholista vezérigazgató, Nathan, egy néma, ázsiai háziszolgalány, Kyoko, na meg a zavarbaejtő Ava, örökké elzárva egy üvegfalú, bekamerázott szobába. A házban minden fal rögzít minden képet és hangot, kivéve amikor néha pár pillanatra elszáll az áram, de ettől eltekintve teljes a luxus, és Caleb megkezdi az ismerkedést Avával, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

ex machina alicia vikander

Még mielőtt: nem valami A nő-féle románcra kell számítani, sem történetében, sem hangulatában: A nő pasztelles színei és gyönyörű érzelmessége helyett itt éles acélszürkék festik fel a különös atmoszférát, amit leginkább az a szó ír le jól: gyanús. Egy dolog azonban közös: az egyszeri néző intellektusának tapsikolni volna kedve a nagy dózisban adagolt minőségi szellemi tápláléktól. Az Ex Machina tartalmilag egy pillanatra sem ül le, folyamatosan áradnak a továbbfűzésre érdemes gondolatok szépségről, hatalomról, emberi és gépi működésről, a rendszerbe kódolt magányosságról és sürgető kapcsolódási vágyról – és megállás nélkül pörög a néző elméje is, naná, ez a minimum egy mesterséges intelligenciáról készült filmnél.

Mindeközben a látvány olyan szépséggel kenegeti a pörgő fogaskerekeket - minden érzékszervre kiterjedő luxuswellness ez a film. Furcsa ez a szépség, épp mint Ava: néhol szürkés, fémes, minimál űrkorszak-szépség, ezt azonban keleties esztétikum oldja finoman, érzékenyen, letisztult, zen vonalakkal és szemkápráztató természeti képekkel, eyecandy ez is, ha nem is a robbantós fajta. A karakterek és megformálásuk is ilyen sokrétű, sablonkarakterek helyett három furcsa figurát kapunk, izgalmas nüanszok, váratlan, meglepő reakciók teszik élővé őket, önmagukban is érdekesek, egymáshoz való viszonyulásaikban még inkább, és ez nagyjából egyenlő arányban a forgatókönyvíró-rendező Alex Garland és a színészek érdeme.

ex machina domhnall gleeson oscar isaac

Az őrült tudós posztmodern változatát hozva Nathan Bateman (figyeled az áthallásos nevet?) szerepében Oscar Isaac sokadjára győz meg róla, hogy generációja egyik nagy színésze, a Star Wars-os szerep végre oda emeli majd hírnévben is, ahová tehetsége predesztinálja. Bizarr figurája minden rosszfiúsága ellenére a film fő humorforrása, Isaac pedig lubickol a szerepben, teszem hozzá, nem is először játszik kattantat, a tavalyi, sajnálatosan kevés nézőt vonzó, ám annál zseniálisabb Llewyn Davis világában is hasonló figurát alakított. A Calebet alakító Domhnall Gleeson – aki egyébként szintén ott lesz a hetedik Star Wars-filmben – már pusztán a fizimiskájával érdekessé tudja tenni magát, borzasztó izgalmas vonásai vannak, örültem is a közeliknek, és persze a játéka sem okoz csalódást, csak hát szegényt lejátsszák a vászonról, Isaac is, és a robotlányt alakító Alicia Vikander is. Eleve ember legyen a talpán, aki nem szeret bele a svéd tündérlányba, de szerencsére nem csak annyit lehet elmondani róla, hogy szép: finoman, pici eszközökkel formálja meg a rebbenő, törékeny, ártatlan (?) androidot, pedig nincs sok színészi mozgástere: csak az arca látszik ki a CGI alól.

A végtelen intellektusra, a látványra és az alakításokra a koronát a mesteri filmzene teszi fel: kevés zörejjel, csendesen, néhány instrumentális szólam emeli ki a kulcsjeleneteket, és én már végképp csak ujjongani tudok azon, hogy készülnek ilyen minden ízükben átgondolt, koncepciózus, profi mozik, amelyek közben valahogy a lelküket is megőrzik.

Ex Machina (2015) – színes, angol sci-fi, 108 perc – értékelés: 10/10



Az Ex Machina nem kerül mozis forgalmazásba itthon, moziban még e hét szombaton, április 18-án késő este elcsípheted a Titanicon. Egyébként meg az ismert forrásokból megszerezhető.

Kommentek